Szinte minden edzés után kapok valamilyen formában ilyen kérdést: „Ez most sport, vagy harcművészet?” A kettő valóban gyakran összemosódik a köztudatban, pedig érdemes különbséget tenni közöttük — nem azért, mert az egyik jobb a másiknál, hanem mert más célt szolgálnak.
A küzdősport elsősorban versenyre épül. Van szabályrendszer, pontszerzés, súlycsoport, mérkőzés és eredmény. A fókusz a fizikai teljesítményen, a technikák versenyhelyzetben való alkalmazásán van. Ez remek motivációt ad, mérhető fejlődést mutat, és sokak számára pont ez a versenyszellem hozza meg a kedvet a rendszeres edzéshez.
A harcművészet ennél tágabb fogalom. Itt a technikai tudás mellett legalább akkora hangsúlyt kap a fegyelem, az önismeret és a hosszú távú, belső fejlődés. Nem feltétlenül van verseny vagy ellenfél — sokszor önmagunkkal versenyzünk, azzal, hogy tegnap hogyan csináltuk ugyanazt a mozdulatot. A hagyományos karate is ebbe a kategóriába tartozik: a technikák mögött ott van egy évtizedes, néha évszázados szemléletmód is.
A valóságban a kettő gyakran összefonódik. A karate lehet sportkarate, ahol versenyeken, pontszerzéssel mérjük össze a tudásunkat — és lehet hagyományos karate, ahol a cél a saját fejlődésünk, a fegyelem és a mozgás minősége. Az én edzéseimen és videóimon mindkettőből találsz elemeket: vannak versenyszerű, dinamikus gyakorlatok, és vannak olyan katák, technikai finomítások, amik inkább a belső munkáról szólnak.
Számomra a 30+ év alatt egyre inkább az utóbbi vált fontossá: nem az számít, hogy legyőzöm-e a szomszédomat, hanem hogy jobb verzióm legyek annak, aki tegnap voltam. Ha ez a szemlélet megszólít, nézd meg az edzésvideóimat — pontosan ezt a fajta, fenntartható fejlődést szeretném átadni neked is.